Az Aloe Vera rövid története

  

       Az Aloe Vera története lebilincselő, titokzatos. Nagy gondolkodókat, a történelem nagy alakjait is megérintette ez az óriási erő, lehetőség, amellyel az Aloe ajándékozza meg felhasználóit.

 

A Nemzetközi Tudományos Aloe Tanácsot 1981-ben hívták életre a fennálló Aloe iparvédelmében, a helytelen piaci magatartást gyakorlókkal szemben és az egységes minőségi rendszer kialakítása érdekében. A Tanács különálló szervként működik, a csatlakozó Aloe termesztő tagok tandíjaiból. 1982-ben a tanács 25 tagot számlált. Elkészült az etikai kódex és kidolgozták  minőségi vizsgálatok elveit is. Az objektivitás megőrzése érdekében a Tanács egy független laboratóriumot kért fel az Aloe termékek minőségének, sűrűségének és tisztaságának folyamatos ellenőrzésére.

Mindazon társaságok, amelyek termékei megfelelnek a Nemzetközi Tudományos Aloe Tanács szigorú elvárásainak, feltüntethetik termékeiken a tanács minősítő pecsétjét. A minden részletre kiterjedő tesztelés 1985-ben kezdődött.

 

Kolumbusz Kristóf így vélekedett az aloe-ról: „Négy növény van, mely az ember számára elengedhetetlen: a búza, a szőlő, az olíva és az Aloe. A búza táplál, a szőlő megörvendezteti a szívet, az olíva harmóniát szerez, az Aloe egészségessé tesz.”

 

     Az Aloe története azonban sokkal távolabbi időkre nyúlik vissza. E gyógynövény már a kezdetektől híres volt titokzatos szépsége, legendás gyógyító ereje miatt. Gyógyhatásának ismerete a mai kor egészségre törekvő embere számára elengedhetetlenül szükséges.

Az Aloe Vera 40-50 cm hosszú, halványzöld szarutüskékkel ellátott levelei nyúlványaikkal együtt 6-10 cm szélesek. Az Aloe levelei védő bőrréteggel fedettek, amelyek nyílásai megszűrik a levegőt és az esővizet. Háromszoros növényi védőréteg alatt rejtőzik a nyálkás kocsonyás rostszövet, amelyből a növény géljét nyerik, melynek gyógyerejű tulajdonságait a Föld minden civilizációjának különböző népei már ősidők óta ismerték és alkalmazták.

Mind az öt kontinensen megszerezte a gyógy- és csodanövény címet. Gyógyító célú felhasználásáról első említés a sumér időkből származó agyagtáblákon olvashatjuk.

Időszántásunk előtti 1550-ből származik egy tekercs, amely az Aloe gyógynövény gyógyhatásait írja le, melyet egy egyiptomi múmia térdei között találtak. Korabeli egyiptomi festet vázán is látható Aloe.

A régi egyiptomiaknál az Aloe a női szépség, a fiatalos elevenség jelképe volt. A fáraók a hosszú élet elixírjénak tartották.

Már az antik népek körében is rendelkezett kozmetikai tulajdonságokkal. Kleopátra legendás szépségét, bőrének hamvasságát köszönhette az Aloenak.

A görögöknél az Aloe a szépség, a türelem, a szerencse és az egészség szimbóluma. Egyik tankönyvében Hippokratész az Aloe különböző gyógyerejű tulajdonságait írja le: „A hajat ismét kinöveszti, daganatokat gyógyít, gyomorbajban segít. Elmeséli, hogy Kr.e. 330-ban Nagy Sándornak egy nyíl által ejtett begyulladt sebét gyógyította meg a gyógyító pap Aloe-ből előállított olajjal. A legenda szerint Nagy Sándor a Szokotre szigetének meghódításáért csatát vívott, hogy megszerezze az Aloe-t, melyről azt tartották, hogy sebezhetetlenné teszi a harcosokat. Mivel a növény hatóanyagai gyorsan oxidálódtak, így termesztő helynek kellett a birtokában lenni.

Hitték, hogy az Aloe olaj bölcsességet és halhatatlanságot kölcsönöz. (Mint tudjuk, hogy az akkori csaták higiéniai körülményei nagyon rosszak voltak és mielőtt még a csatára sor kerülhetett volna, a hadsereget különböző járványok tizedelték meg, mire a csatára került a sor gyakorta már csak a sereg fele volt harcképes.) Az első században egy római birodalmi orvos feljegyezte az Aloe gyógyító tulajdonságait. E szerint gyógyíthatók vala a nemi betegségek, aranyér, sárgaság, tisztítja a gyomrot, gyógyítja a sebeket. A római hadsereg orvosa, Dioscorides leírja a „De Meteria Medica” c. könyvében, hogy az Aloe csillapítja a vérzést, gyógyítja a nyílt sebeket, keléseket. Friss növényi hússal végzett kezeléssel meggyógyította a szemfertőzést és megállította a hajhullást. Az arab félsziget beduinjai és a Szahara harcosai is ismerték az Aloe-t, melyet ők a sivatag liliomának neveztek. A fertőzöttek vagy bélpoklosok az Aloe húsos szöveteivel táplálkoztak.

     Az indiai gyógyászatban az Aloe a gyógyszerek alkotórészeként volt használatos.

    A köztépkorban a keresztes hadjáratok idején a Nyugat keresztes lovagjai fedezték fel az Aloe hatását, melyet muzulmán ellenségeik valódi gyógyszernek tekintettek.

Kolumbusz Kristóf hosszú hajóútjain táplálta matrózait Aloe-val.

 

Amerika indiánjai 16 szent növényük közé sorolták az Aloe-t. A hamuba füstölt levelek táplálékul szolgáltak, rostját vérzéscsillapításra és sebgyógyításra használták. Az erjesztett keserű gél gyomornyugtató hírében állt. A vesét, húgyhólyagot tisztítja, a köhögési ingert enyhíti, tüdő és mellhártyagyulladást gyógyít, a menstruációt szabályozza – tartották róla az amerikai indiánok. Úgy űzték el a fejfájást, hogy fejüket Aloe-val átitatott kendővel kötötték át.

 

Japánban az Aloe igazi királyi növény.  Számos fajtáját termesztik. Megeszik, megisszák, belsőleg-külsőleg hasznosítják, és minden formájában gyógyítanak vele. 

Hajdan a szamurájok harc előtt a növény olajával dörzsölték be magukat, hogy elűzzék a démonokat, és magukat sebezhetetlenné tegyék.

 

A kínaiak évszázadok óta, mint speciális szert alkalmazzák égési sérülésekre és bőrbetegségekre. Az Aloe levéltüskéi akupunktúrás tűként szolgálnak. Bélszövetét az érelmeszesedés gyógyítására használja a modern kínai gyógyászat.

Azokban az országokban, ahol a nyugati orvoslás még nem terjedt el, az Aloe még mindig alapvető gyógyszer.

 

„Én magammal akarok békében élni, nem a világgal.”

                                                                                   /Petőfi Sándor/

 

Vajon mit fognak tőlünk tanulni a gyerekeink?